Egyre több serdülőnél jelenik meg az önsértés valamilyen formája – gyakran titokban, elrejtve, bűntudattal és szégyennel kísérve, miközben valamilyen nehezen kimondható belső fájdalmat takar. Szülőként ez ijesztő lehet – de nem a hibáztatás, hanem a megértés és az elfogadó támogatás visz közelebb a segítségnyújtáshoz.
Ez a cikk abban segít, hogy felismerjük az önsértés jeleit, megértsük a mögötte meghúzódó lelki folyamatokat, és megtanuljuk, hogyan tudunk valóban jelen lenni gyermekünk számára ebben a nehéz időszakban.
Mit is jelent a nem-szuicidális önsértés?
Meghatározás alapján az egyén saját testi épségének a szándékos és közvetlen megsértését jelenti öngyilkossági szándék nélkül, amely eltér a szociálisan vagy kulturálisan elfogadott viselkedési formáktól. Olyan módszerek kiválasztását foglalja magába, amelyek kis vagy közepes mértékű fizikai károsodást okoznak, és nem életet veszélyeztetőek (pl. vágás, égetés, karcolás, karmolás, harapás, ütés). Jellemzően kamaszkori (12–16 év közötti) megjelenés figyelhető meg, amikor a serdülők számos életüket befolyásoló változásnak vannak kitéve.
Jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy valaki miért bántja önmagát. Az elmúlt évek során egyre több tanulmány foglalkozott ezzel a kérdéssel, és arra jutottak, hogy a válasz az érzelemszabályozás funkciójában keresendő. A nem-szuicidális önsértésnek elsősorban az a célja, hogy csökkentse azokat a negatív érzéseket, amelyeket a serdülő képtelen kifejezni (düh, szorongás, fájdalom), ezáltal elősegítve a pozitív érzelmi állapotot. Ezzel magyarázható, hogy a kamaszok gyakran számolnak be megkönnyebbülésről, megnyugvásról, egyfajta érzelmi fellélegzésről az önsértést követően.
Számos olyan tényező ismert, amely jelentős mértékben növeli az önsértő magatartás megjelenésének kockázatát. Serdülőkorban az önkárosítás nagymértékben társul más pszichiátriai betegségekkel, elsősorban hangulatzavarokkal, illegális szerhasználattal és externalizációs zavarokkal (ADHD, viselkedési zavarok). Jelentős rizikófaktorként említendő továbbá a női nem, negatív életesemények (szülők válása, elvesztése), interperszonális problémák, iskolai kudarcok és/ vagy iskolai bántalmazás, kortársakkal való konfliktus, szerelmi csalódás. Minden esetben, ha önsértést észlelünk a serdülő gyermeknél javasolt a szakemberhez való fordulás, aki szakszerűen fel tudja mérni a helyzet súlyosságát, és szükség esetén megfelelő segítséget tud nyújtani.
A nem-szuicidális önsértést fontos elkülöníteni az öngyilkossági kísérlettől, nézzük meg, hogy melyek azok a különbségek, amelyek segítenek ebben: az önsértés az öngyilkossági kísérletnél nagyobb gyakorisággal (egy serdülő kórtörténetében akár több száz önkárosító epizód is előfordulhat), többféle módszerrel (vágás, égetés stb.) és alacsonyabb halálozási számmal jellemezhető, valamint az öngyilkossági kísérlettől eltérően a nyugalom, a megkönnyebbülés és a felszabadulás érzését hozza magával. Mindezek mellett figyelembe kell vennünk az öngyilkos szándék jelenlétét vagy hiányát: önsértő magatartás esetében a fiatal célja a distressz csökkentése és az ezzel való megküzdés, hogy az élet tovább folytatódjon, míg öngyilkos magatartás esetében a szándék az élet végleges befejezése.
Önkárosító magatartást mutató fiatalok kezelése több szinten valósul meg, amelyben a gyermekpszichiáterek, pszichológusok, szülők és pedagógusok egyaránt részt vesznek. Alapvető és elsődleges feladatunk, hogy a fiatalok körében a pszichiátriai betegségeket minél korábban felismerjük és megfelelően kezeljük, esettől függően pszichoterápiával és/vagy farmakoterápiával.
Mindemellett szükségszerűek az olyan oktató célú egészségfejlesztő programok, amelyek segítik a fiatalokat abban, hogy szembenézzenek a stresszes élethelyzetekkel, illetve elfogadják saját magukban és másokban ezekre a nehéz helyzetekre adott természetes reakciókat. Másrészt ezeknek a programoknak feladata lenne a mentális zavarok destigmatizációja is, illetve a kamaszok bátorítása, hogy ne féljenek segítséget kérni és nyújtani. A serdülőkkel kapcsolatba kerülő személyek (szülők, pedagógusok, iskolai személyzet) részét képezik a kapuőr programnak, amelynek célja az, hogy megtanulják felismerni a fokozott öngyilkossági rizikót (halálvágy kommunikálása, környezettől való elszigetelődés, utalás öngyilkosságra, megváltozott magatartás), és minél gyorsabban tudjanak megfelelő segítséget nyújtani. Kórházi ellátásra nem kerül sor minden esetben, csak akkor, ha az önsértő magatartás magas öngyilkossági rizikóval vagy más súlyos pszichiátriai betegséggel társul. Azonban minden esetben javasolt a kamasz szigorú megfigyelése és után követése, önálló vagy csoportos pszichoterápia és a társbetegségek gyógyszeres kezelése.
Az önsértés mögött nem gyengeség, hanem valódi lelki szenvedés áll. Minél előbb ismerjük ezt fel, annál nagyobb eséllyel segíthetünk gyermekünknek jól működő megküzdési stratégiákat találni az érzelmeik kezelésére. A legfontosabb, amit szülőként adhatunk: biztonság, ítélkezésmentes odafordulás, és az üzenet, hogy nem kell egyedül hordoznia a fájdalmát. Ne féljünk kérdezni, meghallgatni, és ha szükséges, szakemberhez fordulni – mert a gyógyulás útja a megértésen és kapcsolódáson keresztül vezet.
Túl a rossz napokon – Hogyan ismerhetjük fel a serdülőkori öngyilkos magatartást?
Egyre több fiatal küzd olyan belső fájdalmakkal, amiket sokáig észre sem veszünk – vagy ha igen, gyakran nem merünk róluk beszélni. Az öngyilkosság a serdülőkorúak körében ma már nem ritka jelenség, hanem egy súlyos társadalmi és családi valóság. Mégis, mintha nehezen tudnánk szembenézni vele: sokan tabuként kezelik, mások félnek beszélni róla. Pedig épp az őszinte, nyitott kommunikáció, az odafigyelés és a korai felismerés az, ami életeket menthet. Ez a cikk abban szeretne segíteni, hogy szülőként felismerjük az intő jeleket – és merjünk lépni, amikor még lehetséges.
Néhány elrettentő, de mégis figyelemfelkeltő epidemiológiai adat: a világon évente több mint egymillió ember vet véget az életének. A fiatalok körében a befejezett öngyilkosság a második vezető halálokká vált Europában. A lányok négyszer gyakrabban kísérelnek meg öngyilkosságot, azonban a fiúk sokkal gyakrabban viszik ezt véghez. Pubertás (serdülőkor) előtt ritkán fordul elő az öngyilkosság, hiszen a gyermek csak 8 éves kora után képes megérteni ennek a fogalmát, így a legkritikusabb időszak a korai serdülőkorra tehető, 10–14 év közé.
Az öngyilkos magatartás nemcsak a megkísérelt és befejezett öngyilkosságot jelenti, hanem magába foglalja a halál vágyát, az öngyilkos gondolatokat és az öngyilkosság megtervezését is. Nem minden öngyilkossági gondolatból lesz befejezett öngyilkosság, azonban minden esetben komolyan kell vennünk, ugyanis az öngyilkos gondolatokkal küzdő fiatalok 1/3-a eljut a tervezésig, valamint az öngyilkossági tervvel rendelkezők 60%-a meg is fogja azt kísérelni.
Számos rizikófaktor idézheti elő és tarthatja fenn az öngyilkos magatartást, néhányat ezek közül megemlítenék: családban elkövetett öngyilkosság, serdülőkor, megelőző öngyilkossági kísérlet, mentális betegségek (depresszió, viselkedési problémák, szerhasználat), krónikus reménytelenség érzése, impulzív agresszió, családon belüli bántalmazás, negatív életesemények, barátok és támaszháló hiánya, iskolai kudarc és/vagy iskolai bántalmazás, nemi identitás megkérdőjelezése. A kockázati tényezők azonosítása mellett azonban fontosabb a védőfaktorok keresése és megerősítése, hiszen ezek óvhatják meg a fiatalokat a veszélyes magatartási formáktól. Ilyen például a jó szülő-gyermek kapcsolat (biztonságos kötődés), szülői támogatás, jó szociális háló (barátok jelenléte) és a könnyen elérhető egészségügyi szolgáltatások.
Nézzük meg kicsit részletesebben, mi is a család szerepe a fiatalkori öngyilkosságban. Egyrészt ott van a modellkövetés azokban a családokban, ahol már előfordult öngyilkosság, másrészt pedig a serdülő akarva-akaratlanul rendszeresen ki van téve az érintett családtagja szuicid tartalmú kijelentéseinek, fenyegetéseinek, ezek mind nagy hatással vannak rá, és jelentőséget tulajdonít nekik. A diszfunkcionális, konfliktusterhelt családokban felnővő gyermekek gyakrabban fordulnak akár önsértő, akár öngyilkos magatartáshoz, aminek célja lehet a figyelemfelkeltés vagy lehet egy menekülési mód a kilátástalan helyzetből. Rendkívül fontos a szülők nevelési attitűdje is, hiszen az elhanyagoló gondoskodás, a hideg-büntető apa, a rideg-elutasító anya gyakran akarata ellenére gyermekében olyan lelki sérülést okoz, ami végzetes tettekhez irányíthatja őt.
Szülőként, családtagként nehéz megérteni, mi vezethet rá valakit arra, hogy öngyilkosságot kövessen el. Thomas Joiner kidolgozott egy olyan interperszonális modellt, amely feltárja az öngyilkosság hátterét és rávilágít azokra a pontokra, ahol kulcsfontosságú lenne a beavatkozás. Mint tudjuk, minden serdülő legfőbb vágya, hogy valahova tartozzon, azonban ha ez meghiúsul, egyre felerősödik benne a magány érzése. Egy idő után már nemcsak magányos és elveszett lesz, hanem egyre inkább tehernek fogja érezni magát a családja és a barátai számára. Ebben a reménytelen helyzetben nem látja a kiutat, és megjelenik a vágy az öngyilkosság iránt. Először csak passzívan foglalkozik vele, majd egyre aktívabbak lesznek ezek a gondolatok, amíg eljut az öngyilkosságra való képességig, és véghez is viszi azt. Ha sikerül beavatkoznunk az első két lépésnél, akkor elkerülhető az öngyilkossági vágynak a megjelenése, így maga az öngyilkosság is. Ebben segítségünkre lehetnek azok a figyelemfelkeltő tünetek, amelyek részét képezik a pre-szuicidális szindrómának, mint:
•
reménytelenség, krónikus szomorúság érzése,
•
önvádlás, önsajnálat, bűntudat érzése,
•
szociális visszahúzódás, csökkent tevékenység,
•
auto-agresszió (esetleg önbántalmazás),
•
aktív öngyilkossági gondolatok és öngyilkossági tervek készítése,
•
testi tünetek, mint pl. fáradékonyság, étvágytalanság és alvási problémák.
Ugyancsak erre az öngyilkosságot megelőző időszakra jellemző az ambivalencia, amikor a serdülőben már megfogalmazódott a halál vágya, azonban még nem született meg az elhatározás. Tulajdonképpen, ez az a pillanat, amikor segítségért kiállt, ha megkapja a segítségnyújtást, megelőzhető az öngyilkosság, azonban ha ez elmarad, megszületik az elhatározás, és elkezdődik az öngyilkosság megtervezése. Megelőzés szempontjából kulcsfontosságú, hogy meghalljuk a segélykérést, és minél hamarabb válaszoljunk rá.
Mi a teendő? Első lépésként sor kerül az öngyilkossági rizikó mértékének a felmérésére, ugyanis ez alapján fog megtörténni a megfelelő szakellátás. Magas öngyilkossági rizikóra utal a kilátástalanság (nincsenek jövőbeni tervei), az élet értelmének megkérdőjelezése, halálvágy kommunikálása, öngyilkossági gondolatok, bizonyos cselekedetek (pl. búcsúlevél írása, megváltozott magatartás), súlyos depressziós tünetek, akut intoxikáció (alkohol, pszichoaktív szerek), fokozott mértékű agitáció, agresszió, súlyos önbántalmazó magatartás (orvosi ellátást igénylő sérülések okozása). Ezen tünetek mellett magas rizikót jelez elő az egy éven belül elkövetett öngyilkossági kísérlet, valamint a családi kórelőzményben szereplő öngyilkossági kísérlet/ befejezett öngyilkosság. Ilyen esetekben közvetlen veszélyeztető állapot áll fenn, és azonnali kórházi ellátásra van szükség. Ha csekély az öngyilkossági rizikó, nem figyelhető meg súlyos mentális betegség, az önsértés nem öngyilkossági szándékkal történt, elérhető stabil támaszháló (barátok és család), nincsenek jelen az életében stresszfaktorok, akkor javasolt a 24 órás szigorú szülői felügyelet, a potenciális halált okozható eszközök eltávolítása (pengék, gyógyszerek, mérgező anyagok) és beavatkozási terv előkészítése (fokozódó rizikó esetén kórházi felvétel). A kezelési terv magába foglalja a társuló mentális betegségek megfelelő ellátását (farmakoterápia és/ vagy pszichoterápia), valamint a pszichoszociális beavatkozást.
Minden esetben a prevenció elsődleges, az iskolákban fontos lenne elősegíteni a mentális zavarok destigmatizálását, minimálisra csökkenteni az alkohol és illegális szerek használatát, illetve elzárni a diákok elől a potenciálisan veszélyes anyagokat (gyógyszerek, mérgek, kémiai anyagok). A tanároknak fontos szerep jut, hiszen ők azok akik meghatározott időt töltenek a diákokkal, nap mint nap megfigyelik őket és ismerik a viselkedésüket, így ők azok, akik hamar felismerhetik és támogatni tudják a fokozottan veszélyeztetett diákokat.
A serdülők sokszor nem szavakkal kérnek segítséget – hanem viselkedéssel, csenddel, dühkitörésekkel vagy éppen visszahúzódással. Szülőként elég, ha jelen vagyunk, ha kérdezünk, ha nem bagatellizáljuk a fájdalmukat, és ha merünk szakemberhez fordulni, amikor szükség van rá. Az öngyilkosságról beszélni nem veszélyes – de hallgatni róla az.
Ne féljünk kimondani, amit sokan csak gondolnak, mert az őszinteség az első lépés a gyógyulás fele.